Megmaradtam komornak,

egy tartós, vén bolondnak,

ki múltja árnyékában él,

A sorsát vállán hordva.

Megmaradtam magamnak,

akár egy megkopott szobor,

mit az ember csupán néz,

de nem ölel át sehol.

Megmaradtam egy dalnak,

melyet senki sem dúdol már,

csak a szél fütyül néha rá,

ha a csöndje bantja már.

Megmaradtam egy háznak,

repedezett falak között,

melybe nem költözik senki,

csak az emlékek ütött-kopott fészke ez.

Megmaradtam vándornak,

ki mindig ugyanott jár,

bár a táj változik körötte,

ő mégis a múltban áll.

Megmaradtam egy levélnek,

amit senki sem bont ki már,

írtam, küldtem, eldobtam,

s most egy poros könyvben vár.

Megmaradtam egy álomnak,

mely felébredni nem mer,

hisz odakint az éjszaka

minden fényt elnyel.

Megmaradtam egy hangnak,

mely a csendben elakad,

suttogás ez egy messzi szélben,

mit senki sem hallhat.

Megmaradtam bolondnak,

vagy tán bölcs lettem végül?

Nem számít, hisz az idő

lassan engem is elhord.

Megmaradtam… vagy eltűnök?

Ki tudja, merre visz az út?

A szívem még ver egy ütemet,

aztán elcsendesül.