Sodródik bennem

az eltemetett év,

fáradt árnyék

a szempillán.

Megroppant csendet

őriz a vállam,

múltat cipelek

csontjaimban.

Az idő kulcsa

beragadt régen,

rozsdás ajtók

nyögnek az éjen.

Kőbe karcolt

nevet se látok,

csak hóval írt

valótlan álmok.

Megrepedt arcok

úsznak az emlék

mély víztükrén,

szilánk-koporsó.

Önmagát eszi

a gondolat-csiga,

körbe forog,

míg nincsen haza.

Lelkem nyitva,

mint vágás pereme,

szellőn lebeg

a vézna hite.

Sírnak a szavak,

nem mondják ki,

csak zúgva dőlnek

benn a semmibe.

Egy halk sóhaj

füstbe írja: volt,

s a reggel nem

törli le már.

Vak remény pernye

hinti be lábam,

fölöttem villan

a kimondatlan.

És én megyek,

még mindig mozdulok,

koptat az út,

de visz a dalom.

A vég peremén,

hol hallgat a zaj,

lélekből lesz

a lépés – s a zaj.

Vak remény pernye

hinti be lábam,

fölöttem villan

a kimondatlan.

És én megyek,

még mindig mozdulok,

koptat az út,

de visz a dalom.

A vég peremén,

hol hallgat a zaj,

lélekből lesz

a lépés – s a zaj.