Ott hagytam valamit nálad,

egy fél mosolyt a kabátban.

Szélbe súgtam, visszajövök,

ha megint hiszek a nyárban.

Léptem nyomán nő a fű már,

az emlék lassan zöldre vált,

minden sárból lett reménynek

van egy útja – hazatalál.

Nézlek, mint aki nem mer,

de mégis téged keres,

fák alatt mozdul a szívem,

csendben hozzád ereszkedik.

Hazatalál, aki elindul,

csak zúg a szél a fenyőn túl.

Megvár a csend a régi házban,

hazatalál, aki hisz még nyárban.

Elhagytam pár rossz irányt,

meg pár régi önmagam,

de a neved még a szívem

szegélyén varrva van.

Gyűrött fénykép, kék madár,

a zsebemben egy régi dal,

amit csak te érthettél,

s amit a szél dúdol ma is valahol.

Hazatalál, aki elindul,

csak zúg a szél a fenyőn túl.

Megvár a csend a régi házban,

hazatalál, aki hisz még nyárban.

Őszi fény az ablakodban,

régi bögre, benne tea,

még megismer a kutyád,

s a kulcsod is rám várna ma.

Van bennem még ezer perc,

amit veled álmodnék,

egy padon ülve hallgatnánk

a fák között a reményt.

Hazatalál, aki elindul,

csak zúg a szél a fenyőn túl…

Lassan este van megint,

a holdat húzza pár felhő,

de bennem ég még a nyarad,

és az útról nem tér le többé.

Ha vársz, én visszatalálok,

a szívedhez hazaszállok.