Volt idő, mikor más miatt

érkeztek az új szavak,

mint egy magán rádióból,

amit véletlen

befogtak.

Más frekvencia

- ez az, ami kellett.

Zavarból is erőt vontam,

s néha begerjedt...

A recsegése is

megihletett...

Úgy csüngtem azon a dróton,

mint aki jelet vár, - figyelve, csodálón...

Szinte előbb tudta, mit adok le én,

magam.

Ez egy varázslat volt, nem valami fura hajlam.

Most már nem keresem a sávot,

megtaláltam

a hullámhosszot.

Talán kicsit túl is mentem rajta.

A hang itt zúg bennem,

de nem vagyok az a fajta,

aki csak hangot keres és nem választ

vagy amolyan, drótra fűzött

támaszt...

Kis vonalak a vázlatban, ami kellett,

ami marad, hogy ne felejtsek,

egy kroki, a végső műhöz,

amit végül is

mindig belső tűz

ösztönöz.

Szóljon hát most egy mantra:

Amit írok, belőlem fakadhat ma.

Aki lát, engem lát, ki semmit sem tagad.

Nem rejtőzködöm, nem is kínálkozom fel.

Dal a magam örömére, de néha másnak is látnia kell...

Szavaim engem szolgálnak, nem más ítéletét.

Megfeleléstől szabad vagyok, ez untig elég...

Mert alkotni nem csak üzenet

- de lélegzet.

Aki ismer, azt is érzi,

amit nem mondhatok ki.

Kis vonalak a vázlatban, ami kellett,

ami marad, hogy ne felejtsek,

egy kroki, a végső műhöz,

amit végül is

mindig

belső tűz

ösztönöz.