Szememre csókot fúj a fény,

úgy sző be reggel, mint remény.

A csended rám borul puhán,

mint szellő zizzen lombokán,

s bennem nyugszik el a zenéd.

Nem kérdezel, s mégis tudod,

a szív dala hol fájó, hol dobog.

Szavaid zárja a szívem,

mint könyvbe préselt rózsa – nem

fakul, csak mélyül illata.

Álom vagy, mégis valóság,

egy suttogásnyi boldogság,

mely szirmot hajt a por felett,

ahol már nem nőtt semmi sem –

S te vagy az új tavasz bennem.

Ha hallgatok, az is neked szól,

mint holdsugár a pirkadatról,

lépted zenéje bennem jár,

csak nézel, és az ég kitár –

S megszépül általad a táj.

Ölelésed nem zár, csak tart,

mint régi templom mennyei boltiv,

hol minden sóhaj visszaver

egy halk imát, s a szívem már

csak benned érti meg magát.

Szavaid gyöngyeznek, ha szólnak,

mint esőcsepp, ha kútba hullna.

Bennem fodroz a dallamuk,

s ahogy elnémul, bennem fut

tovább, mint hangtalan zene.

Már nem keresek mást sehol,

te vagy, mi elvezet, s megóv,

egy lágyan fénylő rejtekem,

hol nem kell más, csak elhiszem –

hogy benned létezik az otthonom.

Hajadban csillagpor ragyog,

kezed meleg, mint alkony-homok,

melyek nem kérnek, csak adnak,

és elringatnak a zajnak –

mint bölcsőben a hallgatás.

Ha sírnál, könnyed zenélne,

én hallgatnám mind végig, még

ha beléjük is szakadnék,

csak hadd legyek, ha lehetnék –

mi vigaszt hoz a ha fáj a lét.

Lélegzeted, ha hozzám ér,

egy új világ nyílik, - fehér.

Minden múlt seb gyógyul veled,

S minden kimondatlan nevet –

ha rám borulsz, én veled csak szebb leszek.

Benned a szél, a föld, a víz,

az ég is szíveddel fűt, s hív,

szerelmed templommá terel,

hol nincsen többé semmi jel –

csak én vagyok… s te bennem élsz.

Légy a csendem végső szava,

a mozdulat, mi nem szakad.

Ha szívem kérdez, te felelsz,

ha nem vagy itt, te bennem leszel –

Szívem örökre ringó dallama.

És ha egyszer el kell menned,

ne hagyj szót, sem kézlenyomatot –

csak azt a finom illatot,

melyből a lelkem felkutat,

S éjjel ha újra téged álmodlak.