Egyszer volt

Egyszer volt, hol nem, egy régi álom,

a szél sodorta, úgy talált rám,

egy kopott könyvben ott maradt szó,

mesékből font halvány határ.

Egyszer volt, hol nem, egy régi dallam,

amit a fák susogtak rég,

szívekbe írva, csendben él ma,

mint elfelejtett költemény.

Egyszer volt, hol nem, egy régi ösvény,

kövek között nőtt ki a fű,

lépteim őrzik, árnyak kísérik,

de benne minden újra hív.

Egyszer volt, hol nem, egy apró szikra,

amitől fellobbant a nyár,

tűzcsóvát húzott át az égen,

s azóta bennem ott cikáz.

Egyszer volt, hol nem, egy régi kéz,

mely tartott, mikor elestem,

az érintése bennem él még,

mint egy titok, eltemetve.

Egyszer volt, hol nem, egy ódon ház,

ajtaján túl volt otthonom,

csendje ma is visszakísért,

ha más úton bolyongok.

Egyszer volt, hol nem, egy esti fény,

lámpás világított nekem,

csillagok között kerestelek,

és megtaláltalak idebent.

Egyszer volt, hol nem, egy régi szó,

amit kimondani féltem én,

s most is hallom, ha lehunyom szemem,

szívem falára írtam rég.

Egyszer volt, hol nem, egy ölelés,

amihez semmi sem fogható,

ott tartott benn, a mély sötétben,

két kar, mi nem hagyott...

Egyszer volt, hol nem, egy régi csók,

amelytől minden életre kelt,

mintha meséből átlépett volna,

s bennem maradt egy örök perc.

Egyszer volt, hol nem, egy hajnali dal,

amit a város álmodott,

színekből szőtte, szívre festette,

hogy élni újra ott tanítson.

Egyszer volt, hol nem, s most itt vagyok,

a mesék bennem ébrednek,

egyszer volt, s ha nem is igaz,

mégis örökké élhetnek.