Emlékszem a szerelemre, egy volt csak nekem

emlékszem a szép szemedre még, egy holdas éjszakán

a házatok előtt régi vágyam újra megkísért.

Minden este megkértél, hogy daloljak neked,

hogy kintről húzzak búcsúmuzsikát s az esti csók után

a néptelen utcán megszólal egy könnyes szerenád.

Szerelmes hegedűmmel néked játszom én

az erkélyről egy mosolyt küldesz énfelém,

szívemből szól a nóta, éjfélt üt az óra,

tudom, hogy te is ébren tartanád az éjt.

De kívánok most neked szép jó éjszakát,

aludj csak kedvesem, én vigyázok reád,

hajnalig itt sétálok, és közben csak rád vágyok,

ígérem azt, hogy holnap újra lesz majd szerenád.

Eltelt negyven év azóta, s nem láttalak én,

kettétört a nagy-nagy boldogság,

remeg már kezem, homályos lett szemem,

vén lábamnak nagy a távolság.

Hajam bizony ezüstté vált, ráncos lett szívem,

belőlem az ifjúság kihalt,

de mégis itt vagyok, a házatok előtt

s a csendnek húzom el a régi dalt...

Egy kopott hegedűvel néked játszom én,

a sötét függöny mögött felvillan a fény,

a szívem nagyot dobban, ott állsz az ablakodban,

látom, hogy szemedben felébredt a remény...

Itt vagy már lent az utcán, lassan jössz felém,

kitárult karjaimba zárlak könnyedén,

bizony, már bölcsek vagyunk, egy kis könnyet hullatunk,

és újra párját leli két megfáradt kéz.

Kívánok én most neked szép jó éjszakát,

aludj csak kedvesem, én vigyázok reád,

hajnalig itt sétálok, és közben csak rád vágyok,

ígérem azt, hogy holnap újra lesz majd szerenád.