Reám hajló árnyak közt járok,

Mint őszi lomb, ha már alélt,

Az idő karja csendbe zárok,

Hol minden szó csak búcsút kért.

A szívem már nem ver harangot,

Csak halk sóhaj, mély, rezgő hang,

Mint messzi templomban a rangot

Vesztett pap, kinek hite lankad.

Látod, testem még itt maradna,

De lelkem rég távol bolyong,

Egy régi kert, hol hold fakadna,

S nem nő többé rajta reménybokor.

Ó, mennyi vágyat ölelt karom,

S most e vágyak porrá szakadnak –

Mint vers, mit nem ért meg a korom,

Csak a csönd hordoz messzi szavakat.

Szemedben volt a menedékem,

Most árny vagy, halk vonás-csillag,

Árva csillag az esti égen,

Kinek fénye már csak bennem maradt.

Gyöngéd voltál, mint lombos este,

Ha lágy szellő csak simít, nem szaggat,

De az Idő könyörtelen teste

Már belém karcolja az ablakokat.

Hol voltál, s hol nem leszel többé –

Nem mondja ki sem szó, sem írás,

Csak árnyak jönnek, puha köntösbe,

S leülnek mellém – mint gyász és irgalom.

Az élet... oly rövid varázslat,

És mégis mennyi vért szív ránk,

Mi csókot hintettünk az árnyba,

S most hidegen hull ránk a szám.

Bennem vagy még – mint vad zene,

Mint Ady bús, lángoló verse,

Mint fák halk árnya az este fele,

Ki szelíden szólít, s eltemetne.

Ó, ha újra láthatnálak,

Nem sírnék már – csak ülnék némán,

Mint árny a küszöbön, ha fáradt,

És nem kér mást, csak egy kéz nyomán.

Reám hajló árnyak, öleljetek,

Mint anya gyermeket utoljára,

Legyen szelíd, mit a halál elvet,

S mit az emlék már csak halva tárna.

S ha már e test is porba dőlne,

Legyél te árny, ki rám borul,

Légy búcsúm hangja, éjbe szőve,

S legyél csendem – ha minden elcsitul.