A hajnal párát ejt a kertre,

a nap még félve néz le rája.

Egy lovag, páncélja csillog,

szívében vers, kezében hárfa...

Nem háborúba, egy hölgyért indul,

nem vér a díja, hanem a szív,

mit úrnőjétől kér majd este,

ott minden érzést magába szív...

Sövények közt kacéran fut,

szoknyája a harmatot sepri,

páncél csörren, de kard nem leng,

régi idők szerelmes történetei...

Megbotlik kövön, összenéznek,

szemükben a pajkosság fénye,

mintha gyermekévek futnának,

titokban, boldogan szirmot tépnek.

Kendő a földre hull, ő lehajol,

mintha kincset találna lent,

úrnő karjába hanyatlik, omol,

regénybe illő, sóhaja sem színlelt.

Szívük tüze valódi láng,

minden mozdulatban ott a régi

lányregények kiveszett varázsa.

Ó mennyivel több idő jutott

erre nekik...

Gerbera, pipitér, sokszirmú titkok,

szélben szóródik illatuk,

s mikor szirmot tépnek,

bárcsak az maradna, hogy szeret.

Fába vésett szívek a kertben,

titkos üzenet minden ágon,

a szóvirág, virágnyelv, mi lüktet

az örök vágy, álom a folytatáson...

Az idő ellep, mint a naplemente,

árnyék és a fény - váltja egymást.

De huncutság nélkül mit ér a világ?

A szerelem nem sorvadhat, hervadhat el, mint egy virág...

A páncél talán kopott már,

de még csillognak a szavak,

s minden hajnalban elindul

a megannyi,

szerelmes, középkori, úri had...

Gerbera, pipitér, sokszirmú titkok,

szélben szóródik illatuk,

s mikor szirmot tépnek,

bárcsak az maradna, hogy szeret.

Fába vésett szívek a kertben,

titkos üzenet minden ágon,

a szóvirág, virágnyelv, mi lüktet

az örök vágy, álom

a folytatáson...