Öklömmel szétverem a tükröt,

hogy ne lássam azt az arcot, mit gyűlölök.

Szilánkok között fürdök, véresen állok,

- a saját képemmel nem bírok szembenézni már.

Fájdalmat keresek, hogy elűzzem a csendet,

bennem tombol egy háború, egy végtelen menet.

A belső hang kiált, nem hagy aludni,

minden pillanat egy újabb harc, hogy tudjak belőle tanulni.

Szívem helyén sötét üresség dobog,

düh és kétségbeesés táncol benne, fogolyként.

Nem találok kiutat ebből a mélységből,

csak a fájdalom az, mi még kitart mellettem.

Véres rímekkel írom a halál dalát,

ahol gyengeség bűn, az erő csak a halál.

Önmagam ellensége, saját foglyom vagyok,

de mégis küzdök, mert valami remény ragyog.

Bennem ég a harag, mint egy örök tűz,

minden nap egy újabb seb, ami vérezik.

Nem akarok már nézni a tükörbe soha,

mert ott csak fájdalom és düh van, nem a lelkem nyoma.

Szilánkok alatt remeg a kezem,

mégis újra felveszem a küzdelmet.

Öncsonkítás a fájdalom elűzéséért,

még ha nem is gyógyít, csak elnyomja egy részét.

Az árnyékok között keresem a fényt,

de csak a sötétség marad, az-az enyém.

Nem bírom a csendet, ami belül tombol,

ez a harag hajt, hogy ne törjek össze holnap.

Nem várok senkit, hogy megmentsen engem,

ez a küzdelem csak rólam szól, s velem.

Nem akarom a múltat tovább cipelni,

de a fájdalom még mindig szorít, nem enged menni.

Törött üvegek között állok magányosan,

a sebeim tükrözik a belső romlást, könyörtelenül.

- Nem keresek bocsánatot, nem kérek kegyelmet,

mert csak az őszinteség az, mi maradt bennem.

Ez a dal a fájdalom és düh vallomása,

minden szó egy seb, minden vers egy harc.

Nem félek a sötétségtől, nem menekülök,

mert ez az út vezet majd végül a fényhez.

Szétrepedt tükör, szétrepedt lelkem,

mégis minden nap újra harcolok érte.

Nem vagyok angyal, de nem is szörnyeteg,

csak egy ember, ki a fájdalomból épít képeket.

És ha egyszer majd eljön a csend,

amikor már nem lesz több könny és sebek.

Addig élek, harcolok és megmaradok,

mert az élet még így is szebb, mint a halál

Így hát vagyok!!!