A szó, mi régen kedves volt,

ma szúrós, türelmetlen tüske.

Nem várjuk már a közös éjszakákat,

csak nézzük némán a hűvös falakat.

Az unalom némán ránk feszül,

a tűz helyén csak szürke hamu ül.

Már nem kérdezzük: „hogy telt el a napod?,

Magas falakt emelt közénk a némaság.

Egymás mellett fekszünk, de mégis távol,

Falakat emelt közénk a megszokás.

A figyelem elfogyott, mint a gyertya láng.

A a sértett gőg költözött lelkünkbe.

Nem hirtelen aludt ki a láng.

csak nem tápláltuk a lángot s elillant.

A megszokás a szerelmet megölte,

s egy boldogtalan arc néz ránk a tükörbe.