A szó, mi régen kedves volt,
ma szúrós, türelmetlen tüske.
Nem várjuk már a közös éjszakákat,
csak nézzük némán a hűvös falakat.

Az unalom némán ránk feszül,
a tűz helyén csak szürke hamu ül.
Már nem kérdezzük: „hogy telt el a napod?,
Magas falakt emelt közénk a némaság.

Egymás mellett fekszünk, de mégis távol,
Falakat emelt közénk a megszokás.
A figyelem elfogyott, mint a gyertya láng.
A a sértett gőg költözött lelkünkbe.

Nem hirtelen aludt ki a láng.
csak nem tápláltuk a lángot s elillant.
A megszokás a szerelmet megölte,
s egy boldogtalan arc néz ránk a tükörbe.