Ezt nagyapám is tudta: a föld szagát,

a poros kezekben a mindenség titkát.

Hallgatta a szelet, mikor búzát ringat,

és látta a jövőt, mikor múltat írtak.

Ezt nagyapám is tudta: a csönd erejét,

hogy a hallgatás néha többet mesél.

Nem mindig kell szólni, csak állni némán,

s a válasz kibomlik a világ zenéjében.

Ezt nagyapám is tudta: a nehéz napokat,

a hátán vitte a háborúk súlyát, s a gondokat.

De mindig maradt benne szilárd, mély erő,

mely túlélte a fagyot, a dühöt, a kint.

Ezt nagyapám is tudta: a kenyér ízét,

hogy minden morzsa maga az élet.

A konyha sarkában pattogó tűz,

megtanította, hogy semmi sem örök.

Ezt nagyapám is tudta: a csillagokat nézni,

s közben az élet múlását érteni.

Nem kérdezett sokat, csak csendben figyelt,

mintha minden válasz rég ott benne születne.

Ezt nagyapám is tudta: hogy sírni lehet,

mert az ember szívéből fakad a szeretet.

És nem szégyen a könny, ha őszintén árad,

csak tisztítja a lelket, mint tavaszi zápor az árnyat.

Ezt nagyapám is tudta: a munka dalát,

a kasza csengését, a kalapács szavát.

A verejték nyelvén szólt hozzánk,

s abban tanította meg, mit ér az álmunk, amiért annyian közünk már.

Ezt nagyapám is tudta: hogy a szerelem tűz,

de a láng is csendes, ha jó kezek őrzik.

Nem mindig heves, inkább kitartó,

mint a régi diófa, gyökerében erős.

Ezt nagyapám is tudta: hogy az idő súlya,

nem lánc, hanem ajándék – sorsnak húrja.

A pernye lehull, de zsarátnok marad,

s a csendben új szívverés kavarog majd mindez alatt.

Ezt nagyapám is tudta: hogy a halál közel,

de nem félt tőle, csak mosolygott szerényen.

„Az út vége ott van, ahol kezdtem én,

s a porból is lesz majd új hajnal, s új remény.”

Ezt nagyapám is tudta: hogy minden tanulság,

nem könyvekben él, hanem a hallgatásban áll.

A szív dobbanásában, a kézfogásban,

az egyszerű szavakban, a megtartásban.

Ezt nagyapám is tudta: s ma bennem él,

ahogy lépek az úton, engem kísér.

A csendben, a fényben, a múlt árnyékán,

ott suttogja fülembe: „Fiam, ezt én is tudtam már.”