A Mosoly? Nem rám célzott, sem a pillantás...

Elsuhant, de engem ejtett rabul...

Kupidó íja megfeszült, görbült a kis ujj...

Szeme résnyi s, felém lőtt ravaszul…

Szívem belesajdult, és rögtön megálltam.

Harapni tudtam csak a levegőt...

Páncélomra? Én, olyan büszke voltam,

A szerelemtől most nem védett meg ő...

A seb nem mély, - csak megkarcolt, - jól vagyok!

Reggelre talán nem is emlékszem rá...

Ó Istenem! Felelj, hogy fogok,

hogy tudok nélküle meglenni már?!

A Mosoly? Nem rám célzott, sem a pillantás..

Szívem olyan lett, mint egy fallabda-terem

A szerelem nyila, - egy szöges labda

s a páncél; így feladta - hirtelen...

Megőrülök, mint egy sebzett vad járok.

Értelem szigonyoz havat, s jeget.

Szívemen a seb egyre jobban vérzik,

Lelkembe szúr egyre mélyebben…

Az a kis angyal nyomban bánta tettét.

De mit számít már! Gyógyírt ne keress!

Játéka szíveket döf, és tép szét.

De mesés a fény, amit beereszt…

Akik úgy szerettek engem, jó volna tudni.

Vajon Páncélom túl kemény, vagy más valami,

Nyilak a porban, ó de menny!

Hiányát egyik sem feledteti!