Szeretők

Furcsák és betegek,

Kik sebeket vetnek egymásba, hogy

Beboronálhassák.

Télen tüzek – nyáron

Források fakadnak ujjaikból.

Fáradatlanul csak

Az örök gyönyört szigonyozgatják,

Jégtömböket olvaszt

És szöllőhegyeket

Szárít ki sivatag lehelletük.

Kalászos szemükből

Kiszédült az arcok meleg magva,

Kihull az értelem

Rossz vihederéből

Bomlottpántú, meghasadt agyuknak.

Összemart szájukra

Még tétova mosolyt tetoválnak

S csókjuk, ölelésük

Zengő kerteken át

Egy bibére lopja a szerelem.

Míg a bolygó-bimbók

Meg a virágok milliárdjai

A fényt és virágport

Frissen, egészséggel

Minden társuknak széthajigálják.

1924. jan.–febr. [?]

Lovers

Strange and ailing are they,

Who sow wounds in each other

That they may furrow them in again.

In winter, fires — in summer,

Fountains spring from their fingers.

Untiringly they spear

Only the eternal delight,

Their breath melts ice-blocks

And dries up vineyards

Into a desert’s sigh.

From their wheat-grained eyes

The warm kernel of faces has reeled away,

Reason falls out

From the foul gale

Of their split and loosened minds.

Upon their gnawed lips

They still tattoo a hesitant smile,

And their kiss, their embrace

Through resounding gardens

Steals love onto a single stigma.

Meanwhile, the wandering buds,

And the billion blossoms,

Scatter light and pollen,

Fresh, in health,

To all their companions.