**[Verze 1]**

Mardoshnak a gondolatok,

és lüktetnek fejemben.

Kereslek, hogy hol lehetsz

e vége nincs renge tegben.

Az élet szélshő Sarkaiban

összetörten kuporgunk,

és csak rogyadoznak magukban

a név nélkül megírt gondok,

**[Verze 2]**

Mosolyodban — szomorú üröm

kullog át a margón túlra,

s betűink egymást vonják

el az utolsó szóra.

De ha halljuk a bakelitet,

ahogy lejátsza a számunk,

majd akkor belátjuk:

a világunk

nem is volt egy átok.

---

**[Verze 3]**

Én a rongy vagyok a mocsokban,

ki a szennyesben pihen,

várlak még, hogy eljössz-e –

mert ez tényleg érthetetlen.

A szalagokra kiraknálak,

légy a lemezre omló angyal,

én itt leszek, el nem megyek,

csak az ütembe zárva várlak.

---

**[Verze 4]**

Te vastagra szedett szürke grafit,

a falra kifújt festék,

tejfehér ködben elveszve

vég nélkül kereshlek –

pedig te itt élsz.

**Bennem vagy.

Maradsz.

És leszel, amíg élek. (amíg élek)**

Én szívemet adom neked

a hozzád fűzött zenékben.

Nem vagyok más,

csak olyan, mint te is –

a szemétnek hitt,

eldobott kincs.

**[Verze 6]**

Ma is itt vagyok nyitott könyVként élek,

de ez nem tűnik fel senkinek.

Hisz a könyvtárban is már csak

díszként tartanak

A borítás se túl vonzó, s a nyelvezet is régi

pedig volt idő, amikor minden nap

szakadtra lapoztak.

Az Üres fejezeteim és a megshárgult lapok,

Amiket emlékbe hagytam ott

De nekem belőled csak

egy kávéfolt maradt –

az aláhúzott szavak,

és az apró jegjzetek.

De Shokaknál voltam,

És segítettem is nekik

és talán jobbá tettem így

a rosszabb napjaik.

Elfeledtek már

De én még mindig itt vagyok –

csak egy szép emléke annak,

aki egykor

olvasott. (És Hallgatott)