Meghúzom a határt, nem támadok

csak megtanultam félni

a zajtól, mert néha rám omlott.

Feszegettem, meddig lehet,

nézegettem küszöböket,

ajtók csapódnak be előttem,

nem tudom, kinek szólt a

- Megérkeztem!

Szoba közepén állok,

ülőhely van, de kihátrálok,

nem tudom, hogy merre fussak,

ajtó hol van, hogy kijussak...

Biztonság érzésébe bújok,

ha bántanak, elszaladok,

mert nem mindig látom,

hogy ki is a barátom.

Meg akarom érteni.

Tanulom megérteni.

Döntést hozok, - vállalom,

- fontos vagy, érzem, tudom,

de ha alkalmazkodni kell,

félek, hogy magamat vesztem így el...

Falak nőttek te hordtad, te építetted,

ruháink túl feszesek,

börtön lett bennük a szívnek.

Azt hittem, így nem fázom meg,

díszít páncél, vas-szegecsek,

gyorsan azt kell levetkőzni,

másik szívet melengetni.

Azt szeretném, hogy te megláss,

múltam, az se legyen gátlás...,

s tudjam, hogy ez a kapocs

kérdésre, jó választ hordoz...

Nem vádollak. Figyellek.

Magamat is, hogy mit érzek...

Alkalmas vagyok-e még,

hogy mellé álljak, aki félt...

Nem menteni, gyógyítani;

jelen lenni, elkísérni...

Azt szeretném, hogy te megláss,

múltam, az se legyen gátlás...,

s tudjam, hogy ez a kapocs

kérdésre, jó választ hordoz...

Nem vádollak. Figyellek.

Magamat is, hogy mit érzek...

Alkalmas vagyok-e még,

hogy mellé álljak, aki félt...

Nem menteni, gyógyítani;

jelen lenni, elkísérni...