Esocseppek a sorban

Esőcseppek a sorban állnak,

mintha várnának valamit,

az ablaküvegen végigfutnak,

mint eltévedt gondolatok oh itt.

Én is sorban állok némán,

köztük, benned, magamban,

minden csepp egy régi kérdés,

minden válasz hangtalan.

Az utcán fák hajolnak csendben,

mintha vigyáznának rám,

de bennem még egy vihar tombol,

s nincs hozzá nyugalom, vivom a csatám.

Esőcseppek szólnak halkan,

kopognak szívem falán,

mesélnek arról, amit eltemettem,

és amit nem mondtam ki talán.

A város fénye szétkenődve,

színek futnak szét a vízen,

mint az álmok, miket kergettem,

és elvesztek hirtelen.

Minden csepp egy darab a múltamból,

szilánkos emlék, mozaik,

ha összeraknám mind a képet,

újra látnálak benne, itt.

Esőcseppek sora vezet,

mint apró jelek az úton,

mutatják, hogy nincs megállás,

csak tovább, az újabb dalokban.

És néha táncot jár a szél is,

elhajlít minden fát,

de én még állok, kapaszkodom,

míg a hajnal rám talál.

Esőcseppek arcra hullnak,

beleoldódik a könny,

nem tudni már, mi az enyém,

s mi a felhőé odafönt.

A sorban mindig van egy újabb,

sosem ér véget a sor,

ahogy a szív is újra ver még,

még ha fáj, még ha korhol is.

És egyszer majd, ha kisüt a nap,

minden csepp fénybe fagy,

szivárvány lesz a múlt sebekből,

és békét ad, ami marad.

Esőcseppek a sorban állnak,

én is köztük sétálok,

és minden csepp egy halk üzenet:

„Még mindig élek, még mindig várok.”