A zarándok

Fáradt csillagok közt vánszorog lelkem,

mint esőben ázott, sárszínű úton,

hol a kövek sóhaját cipeli csendben,

s a szél homlokomhoz fagyva simuljon.

Zsarátnok vagyok: hamuban parázs,

fényem rég eltékozolt remények,

s mégis hordom, tűnődve, a lázt,

hogy egyszer új hajnalra ébredjek.

Kéklő, ködös dombok görnyednek rám,

s úgy érzem, térdem roskad, roppan,

de hív a távol, egy örökös száj,

hol a csók is fájdalom, s mégis oltár.

Az éjben vak tücskök ciripelnek,

mint fekete könyvek lapjai zörögnek,

s én hallgatom, míg lassan elmered

szívem dobbanása – titkos öröknek.

Ó, utak, melyekhez vérem tapad,

mind idegen, s mind otthon is egyben,

s a szívem égeti láthatatlan katlan,

mint máglyán felejtett, árván izzó testem.

Lépteim alatt omló régi kövek,

száz ős sóhaja rezdül át rajtam,

mintha mind én volnék: porló szívek,

mégis kergetem őket makacs dalban.

Az ég, mint megrepedezett üveg,

rám szórja fagyos szilánkjait,

s én a sebekben titkokat keresek,

hogy hátha ott ragyog majd az irgalom is.

Tavak tükrében néha megállok,

s remegő árnyék néz vissza rám,

szemében csillagok és hulló álmok,

egy világ, mely mégsem az enyém talán.

És ahogy járok, minden mozdulat

újabb terhet rak a vállamra,

de bennem moccan egy makacs akarat:

hogy egyszer a semmit is hazának valljam.

Lassan már nem különb a táj, se az út,

csak a belső zaj, mely kísért tovább,

mint templomok mélyén zsolozsmák fut,

s a hangjuk magányból épít szobát.

És ha egyszer majd lehull a por,

s minden fal dőlve rám omlana,

egy percre talán béke is köszön,

s vállamon nem lesz több súly soha.

De addig megyek, fáradt zarándok,

parázs a tenyerem, seb a talpam,

s mégis hiszem: az út maga áldott,

mert benne ég a végzet és az alkalom.