Konyhajelmezt öltött

kislányom, Kati,

sütő tudományát

úgy próbálja ki.

Húsz kis pogácsából

csak egy sikerült,

az is furcsán festett,

mikor kikerült.

Botrányos alakja,

rossz fogása volt,

kemény kopogása,

de – pogácsa volt.

Nekem szánta ő ezt,

hozta boldogan,

hát ahogy harapnám,

nem fogja fogam.

Igen ám, de lesnek

lelkes nagy szemek:

„Milyen a pogácsa?” –

„Tyű – mondom – remek!”

Kati csakúgy hízott,

kiszaladt: „Nahát,

ízlik a pogácsám!” –

hallom a szavát.

Magunkra maradtunk:

pogácsa meg én,

hosszan elmerengtem

Kati remekén.

Kicsi kis pogácsa,

úgy szemre kevés,

csak a fog sokallja,

mikor belevés.

Nem veszi be, sajnos,

se szám, se begyem;

jó lesz eltüntetni –

hova is tegyem?

Kiskutyánk ott sétált

az ablak alatt,

odadobtam annak:

nesze, jó falat!

Siettem utána

a konyhába ki;

kell, hogy Kati mellett

valljon valaki.

Megettem-e – kérdi

kétkedve anyu,

nagymamácska, ő is

hej, csupa gyanu.

De én megfeleltem,

azért vagyok ott:

„Egy baj volt: kevés volt!” –

Kati ragyogott.

Épp akkor besétál

ám a kis kutya;

mit hoz a szájában

az a kis buta?

Hozza a pogácsát,

még sértetlenül!

Leteszi, otthagyja,

szinte menekül.

Nevetésbe tört ki

most a társaság,

még Kati is, ő is

fogta a hasát.

Mert megtudta ebből,

akit érdekel,

hogy az a pogácsa

– kutyának se kell.