Mint víz a kövön, úgy fut az idő,

egy pillanat még – s máris elröppent.

Mit tartani vágytál, szétszórta a szél,

s a tegnapból holnap csendje lett.

Kezedben reszket a percek tüze,

mely nem melegít, csak lángot ígér.

Mire megszoknád, már elhamvadott –

s a parázsból csupán vágy marad még.

Tükörbe nézel – nem tudni, ki az,

kit a néma fény szelíden körberajzol.

Ismerős arc… vagy csak a hiány,

amit régóta cipelsz a vállon?

Volt egy szó, mit nem mondtál ki rég –

most benned dörömböl, mint visszhang.

Hiába rejted hangtalan ajkad,

valahol már szól, s visszavárnak.

Utcák, melyek néma fényt sóhajtanak,

megőrzik lépted porba írt szelét.

Minden kő egy múltad emléke,

s minden sarokban ott figyel a lét.

Szerettél egyszer – igazán, teljesen.

Most emlékként bújik tenyeredbe.

Megszorítanád… de már csak a hiány

vibrál ujjaid közt remegve.

Szél fúj a régi pad fölött,

ahol egykor megpihent az este.

Most csak a lomb beszél veled,

s egy halk madárdal messzebbre kerget.

Mi voltál, mi lehettél volna még –

nem kérdez most, csak beléd simul.

A sors a lélekhez halkan hajol,

s csendben mondja: semmi sem örökké való.

Tudod már: nem a zaj a végső hang,

hanem a csend, mely ölel és ringat.

Aki marad, benned él tovább,

mint hó alatt a gyökér titka.

Álmok jönnek, s mennek majd sorban –

de néhány benned él, mint dallam.

Amit dúdoltál magadnak halkan,

az lesz egyszer másnak vigasza.

A nap lenyugszik, nem kér bocsánatot,

semmit nem hagy hátra – csak színt.

Te pedig ott állsz: emlékké hajolva,

de a fény még benned világít.

És ha egyszer újra indul a hajnal,

csak suttogj bele az égbe egy igent:

hogy voltál, vagy, s leszel, csendesen –

mint egy vers, amit átszel az élet.