Végy egy sóhajt, friss hajnali párát,

gyúrd bele egy szívdobbanásba,

szitáld át múltad lisztjén csendben,

hogy ne csomósodj meg hiába.

Adj hozzá néhány könnycseppet,

egy tétova mosolyt a szélbe,

szórd meg emlékek fűszerével,

szelíd bánat porát tedd mellébe.

Törj bele álmot, kéklő vágyat,

mint tojást, mely belül remeg,

keverd szerelemmel óvatosan,

mert törékeny az ember.

A haragnak csipetnyi helye van,

ne adj többet, mint amennyi kell,

mert ha túl sós a múltad leve,

a jelen nyelvén keserűen perel.

Gyújts alá lassú remény-lángot,

ne hagyd kifutni a szíved,

keverd hűséggel, némi csönddel,

s ha megégne: ne feledd: tied.

Keleszd meg békén, türelemmel,

hadd dagadjon meg az idő,

a fájdalom kovásza is dolgozik,

de abból nő majd, mi gyönyörű.

Nyújtsd ki emlékek gyúródeszkáján,

nyújtózzon a lélek tágra,

szaggasd ki belőle a jót, a rosszat,

mint pogácsát sorsra várva.

Formázd meg a bűn kis kalácsát,

ne tagadd le: mindnek jár,

de fond bele bocsánat fonatát is,

mert szeretet nélkül semmi az már.

Tedd tepsibe, a csendbe sorjázva,

mint testeket az idő-aljra,

sütő az ég, forró türelemmel

pirítja létünk aranyra.

S míg sül az élet, nézd az ablakot,

mögötte új év, új tavasz,

de ne feledd: ha megsült végül,

többé nem gyúrhatod már azt.

Tálald szívre, nem aranytálcán,

kínáld annak, ki érted jött,

de ne sajnáld, ha nem marad semmi,

az is csak recept szerint tört.

S ha elfogy végül, s asztalod üres,

ne sírj a morzsa felett se rég:

az élet nem más, csak édes tészta,

amit Isten sütött — s te ettél.