Levettük a hangról a díszeket,

mint ünnep után az aranyruhát,

csak csont maradt, csupasz szótest,

és benne dobogott a kiáltás.

Nem szólt már zene, csak érverés,

nem szólt már ima, csak lehelet,

a mondatok mezítláb jártak,

s minden igaz volt, mi eddig nem lehetett.

A szavak bőrét lenyúzta a csend,

ott álltak pőrén, a fény alatt,

mint frissen született igazságok,

miket a hazugság otthagyott alant.

Csupasz szó, maradj velem,

ne takard el semmim sem,

igazságod pengefény,

vágj belém, ha bennem élsz.

Elhagytuk a cifra hasonlatot,

a rózsát, a holdat, az eget,

mert minden kép csak fátyol volt,

és fátyol mögött, ez nem lélegez.

Így álltunk ketten: mondat és én,

két árva test egy tér alatt,

ő engem mondott ki hangosan,

én őt hallgattam hangtalan.

A jelzők mind lehulltak róla,

mint őszi fáról a levelek,

s a csupasz főnév ott maradt —

Oly tiszta, mint első születet.

Csupasz szó, maradj velem,

ne takard el semmim sem,

igazságod pengefény,

vágj belém, ha bennem élsz.

Nem kértem már szépet, csak valót,

nem kértem fényt, csak láthatót,

mert ami fáj, az él igazán,

s a fájdalom nem hazug szó.

A hangom végül elfáradt,

leült a torkom küszöbén,

s ott hagyta egyetlen szavát —

azt, amitől ember a fény.

Rájöttem: minden költészet

csak ruha volt a seben át,

s ha lehántod róla a díszt,

Csak a vér beszél —

Csorog át

Csupasz szó, maradj velem,

légy bennem az értelem,

ha minden hang lehull rólam,

te maradj meg — egyetlen.