Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt,

melybe ma szemünk ütközött:

Az ösvényforduló kavicsos homokágyán

váratlan egy iszonyú dög



nyitotta, lábait cédán magasba lökve,

mig izzadt méreg járta át,

elénk, gúnyosan és semmivel sem törödve,

kipárolgással telt hasát,



A nap sugarai tán azért tündököltek

úgy e sűlő szemét fölött,

hogy atomjaiban adják vissza a Földnek

azt, amit az egybekötött.



S e gőgös vázra mint nyiladozó virágra

nézett alá az ég szeme,

a bűz ereje az egész rétet bejárta,

azt hitted, elájulsz bele.



A mocskos has körül legyek dongtak, s belőle

folyadékként és vastagon,

fekete légiók, pondrók jöttek, s nyüzsögve

másztak az élő rongyokon.



S mindez áradt, apadt, mint a hullám, s repesve

s gyöngyözve néha felszökellt,

a test bizonytalan dagadva-lélegezve

sokszorozott életre kelt.



S e világ muzsikált, halkan zizegve, lágyan,

mint futó szél a tó vizén,

vagy mint a mag, melyet a gabonaszitában

ütemre forgat a legény.



A széteső alak már-már nem volt, csak álom,

kusza vonalak tömege,

vázlat, melyet csak úgy fejez be majd a vásznon

a művész emlékezete.



Egy elijedt kutya a szirt mögé lapulva

nézett bennünket dühösen,

sóváran lesve a percet, mikor ujra

laknározhat a tetemen.



-És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága,

ilyen ragály ésborzalom,

szemeim csillaga,életem napvilága,

te, lázam, üdvöm, angyalom!



Igen! ilyen leszel, te, nők között királynő,

az utolsó szentség után,

csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő

s kövér gyom burjánzik buján.



De mondd meg, édes, a férgeknek, hogy e börtön

vad csókjaival megehet,

én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm

elrothadt szerelmeimet!