**(Versszak 1)**

Mesélek a bornak, mert ő az egyetlen tanú,

Nem ítél, nem kérdez, csak hallgat, mint a bú.

Kérdem tőle halkan: „Hogy lett tűzből jég?”

Mikor még egymásnak voltunk a világ, a fény.

A bor csak csillan, képekben felel,

Mutatja az arcot, amitől búcsút venni kell.

**(Refrén)**

A szerelemből közöny, mint egy karcos bakelit,

A tű a múltat karcolja, s nem rejti el a hit.

Ahol megszűnik a vágy, és a láng végleg kihuny,

A néma utcasarkon az emlék elbújt

De a lelkünk mélyén az emlék csak egy poros seb,

Soha többé nem tudunk nézni ismeretlenül,

Csak nézünk egymásra, s a szív megint megfeszül.

**(Versszak 2)**

Mutatja a képet: egy nevetés, egy kézfogás,

Minden egyes kortyban ott az elmúlt vallomás.

Kérdem a bort: Mi van vele ,Boldog-e talán?

S a borban látom magam, egy idegen oldalán.

A szerelem elszállt, a vonzalom kihűlt,

De a tudat, hogy ő él, bennem csendesen megült.

**(Bridge)**

Nem fáj már a hiány, csak a múlás a csendje,

Mint a pohár alján, az utolsó korty.

Saját gondolataimat hallom vissza a borból,

Ami egyszer élet volt, most már csak porból...

Emlékekből épül, aztán szép lassan elhagy,

Mert a közönyben végre a szabadság marad.

**(Refrén)**

A szerelemből közöny, mint egy karcos bakelit,

A tű a múltat karcolja, s nem rejti el a hit.

Ahol megszűnik a vágy, és a láng végleg kihuny,

A néma utcasarkon az emlék újra elbújt.

De a lelkünk mélyén az emlék csak egy poros seb,

Soha többé nem tudunk nézni ismeretlenül,

Csak nézünk egymásra, s a szív megint megfeszül.

**(Outro)**

Kiürült a pohár. A válasz ott maradt benne.

Nem a bor volt bölcs... csak én nem mertem elengedni.

De most már tudom.

Ő boldog.

És ez elég.